Gail Carriger: Soulless - Lélektelen (Napernyő Protektorátus #1)

Sziasztok!

Jelenleg épp a Balatonba próbálok belefulladni -kivéve akkor, ha esik az eső, mert akkor röhögök mindenkin, aki fél az esőtől-, viszont a hosszú szünetek miatt bűntudatom van, így egy értékelést csak hozok a héten. Nagyjából egy hete fejeztem be a könyvet és őszintén megvallva, nem igazán terveztem, hogy hozok róla bármit is. Ritkán pedig nem szeretnék jelentkezni, úgyhogy csak megembereltem magam. :D


Fülszöveg

Alexia ​​Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

„Meglehet, hogy Alexia Tarabottiban nincs lélek, azonban a könyvben annál több van!”
Metamor City

„A polipokra soha senki nem ad magyarázatot. De ez is része a varázslatnak.”
smartygirl

Vélemény

Félig-meddig haragszom a könyvre, de részben az én hibám miatt is. Egyszerűen annyira nem tudom elfeledni A csábítás kilenc szabályát, annyira el szeretném újra olvasni, annyira csak az jár a fejemben, hogy a romantikus vonal kapcsán valami hasonlóra számítottam. A hasonló meg volt, de a közelében sincs annak. Mindkettőben megvannak az erotikának azon részei, hogy csak húzzák az ember agyát, itt cuppan egy csók, ott villant a főszereplő, a katarzis pedig a végén jön, amikor tényleg megtörténik. Ezzel úgy nem is volt bajom, szeretem, mikor húzzák az idegeimet. De ezekben semmi szenvedélyt nem éreztem. Konkrétan azért vártam ezeket a részeket, hogy hátha fogom érezni a szenvedélyüket, de ott kipurcant az egész, hogy beszélgetnek. Elviekben a vita is mindig egy szenvedély, csak nem szexuális, de még ott se nagyon éreztem. Azt láttam, hogy beszélgetnek, de a másik véleménye vagy akár csak egy szava miatt felhúzzák magukat, amiért meg én húztam fel magam és törtem ki hisztérikus sírásban. Sok YA könyv kapja meg azt, hogy a szereplők azért szeretnek egymásba, mert az a szerepük. Na, a Lélektelenben a karakterek azért szeretnek egymásba, mert az a szerepük. 

A másik szál, ami.. hogy is fogalmazzak... SEHOGY sem lett kidolgozva, az a krimi része. Ugyebár rejtélyes vámpírok bukkannak fel, más vámpírok és magányos farkasok pedig el. Három kérdés merül fel az olvasóban: hova viszik? Kik? Miért? Elárulom, az első kérdésre a válasz az első 40 oldalon ott van, a másodikra a felénél és innentől kezdve nem kell megkeresni a harmadikra a választ, mert mindent ki lehet találni! Felháborodásom oka pedig pofon egyszerű: nem szeretem, amikor tudományt állítják szemben a természetfelettivel. Ilyenkor a főszereplőn múlik a dolog, hogy melyik oldal a gonosz, de mértékben mindig is a legmélységesebb gonosz lesz. Jelen esetben a tudósok hunyók, akik istent akarnak játszani és az erkölcsi és emberi szabályokat és jogokat veszik semmibe. Könyörgöm, nem minden tudós ilyen, sőt a legtöbb állítom nektek, irtózik az erőszaktól. 

Szóóval igazán ez sem lett kidolgozva, és túl hamar kitalálható és túl idegesítő. Oh, és a másik. Volt pofájuk azzal lezárni az egészet, hogy megjelenik Viktória királynő és agyba főbe dicséri Alexia-t, amiért az megoldotta a rejtélyt. Ember, az a nő SEMMIT nem oldott meg!! Annyi történt, hogy beszélt Nádasdy grófnővel, elrabolták, beszélt Lord Akeldama-val, elrabolták és vége! Alexia semmire nem jött rá, amikor pedig elrabolják másodjára, akkor is azt mondja, hogy igen, tudtam, hogy ez a klub a bűnös. De könyörgöm, honnan tudja? Ezt az olvasóval egyszer sem éreztette. Állítom, Lord Maccon többet nyomozott az ügyben, és talán többet is tudott róla, mint Alexia.

Én azon a véleményen vagyok, hogy ha az írónő egy szálat sem tud rendesen kidolgozni, akkor ne rakjon bele többet, mert csak felhúzza az embereket vele és a könyv nagyon sokat veszít az értékéből.

De hogy valami jót is mondjak a könyvről:

Nagyon tetszett ez a lélekalapú megoldás a természetfeletti lények magyarázatának. Ha valakinek az átlagosnál több lelke van, vagy ahogy a könyv írja, a

lelkük úgymond "túlcsordult", és ez a fejadagon belüli darabka nem volt hajlandó jobblétre szenderülni,

azok a vámpírok, a vérfarkasok és a szellemek. És ha egyszer túlcsordulhat, előfordulhat az is, hogy valakinek egyáltalán nincsen. Ők a lélektelenek. Mindenki máshogy hívja őket: vámpíroknál lélekszipoly, szellemeknél ördögűző, a vérfarkasoknál pedig nem tudom, mert hirtelen nem jut eszembe. Szóval a lélektelenek voltak azok, akik levadászták őket mint a Grimm-ben a teremtményeket egy Grimm vadászta és nagyon kevesen vannak. 

Szereplők

Egy kedvenc karakterem van, az pedig nem más, mint ki gondolta volna Lord Akeldama! Akkora egy színész az az ember. Mindenkinek azt mutatja, hogy ő vele nem érdemes foglalkozni, túlságosan is bohóc, de nem igazán szeretném felbosszantani. Vagy szimplán azt nem, hogy komoly ellenfélnek tartson. Mindemellett nagyon intelligens is. Igen, a pénzzel is van egy embernek hatalma, de ami még a pénznél is jobb hatalom, az az információk birtoklása. De most komolyan. Inkább felheccelem azokat, akik gazdagok, mint azokat, akiknek információ van a kezükben. Az embert sokféleképpen lehet tönkretenni, és nem a gazdagság a legtartósabb. Meg aztán a legjobban ő bán az alattvalóival, és ez sokszor meg is mutatkozik a könyvben, amiért igen csak csodálni tudom. 

Lord Maccon: Szinte mindig ideges, mindig le akarja teperni Alexia-t és mindig ideges. Elméletileg ő nyomoz a természetfelettiek eltűnése ügyében, de csak azt lehet látni, hogy kullog Alexia nyomában, láthatóan sóvárog utána, a skót akcentusa mindig előjön a nő közelében, ha a közelben van, akkor mindig az ösztönei veszik át felette az uralmat és erős. Nagyon komplex karakter. 

Alexia: Határozottan nem kedvelem. Lenézi a családját, mert ő okos, a többieket pedig csak a ruhák és a bálok érdeklik, ő már gyerekkorában eldöntötte, hogy a bálokon kívül jobban érzi magát, és előszeretettel szól le mindenkit az ízlése miatt. Ugye, milyen példaértékű barát?

A szomorú pedig az, hogy ennél több nem jut eszembe más karakterekről. Ők általában csak vannak, mert kellenek. Egyedül Lyall professzor volt az, akibe szorult némi értelem, de ő annyira meghúzódik, hogy többet róla sem lehet írni.

Összegzés

Nagyon haragszom a könyvre, mert nem ezt vártam. A nyomozó szál volt a legkevésbé kidolgozva, pláne úgy, hogy a végén kijelentik, Alexia jobb munkát végzett a NYIHA-nál. Lord Maccon és emberei több mindent derítettek ki a magányos farkasok és vámpírok eltűnéséről, mint Alexia.
A másik szál a románc volt, amit akaratlanul is folyamatosan A csábítás kilenc szabályához hasonlítottam. És ez nem a könyv hibája, hanem annyira újra akarom olvasni azt a történetet, hogy nem tudtam elszakadni tőlük. Ettől függetlenül nagyon sok párhuzamot tudtam húzni a két történet szereplői között, ami nagyon sokat rontott ezen a történeten. A szereplők személyiségjegyeik szinte teljesen azonosak voltak, csakhogy itt a szenvedélyt egyáltalán nem lehetett észrevenni. Írták persze, hogy fellobbant a kis szikra és Lord Maccon elveszítette a józan eszét és ösztönlény lett, meg hogy Alexia csak még inkább kedvet kapott a szájkaratéra, de ezen kívül semmi.
Ami viszont tetszett, az a lélek alapú fantasy. Nagyon tetszett, hogy a vámpírokat és a vérfarkasokat nem csak beledobálták a történetbe, hanem megmagyarázták a történetüket.
A karaktereket viszont többé-kevésbé kedveltem, de inkább kevésbé. Ahogy az lenni szokott, a rút kiskacsa környezetéből egyedül Floote, mindenki más idegesített a családból. Kedvenc karakterem viszont Lord Akeldama volt. Nagyon vicces, aki ha kell komoly is tud lenni, és azzal is képben van, hogy mi a legnagyobb hatalom: az információ.

Nem tartom kizártnak, hogy folytassam, de az nem mostanság fog megtörténni.

Történet: 2,5/5 - Az alaptörténet oké, minden más kuka. Szívesen odaadnám a szerzőnek újraírásra.

Szereplők: 2/5 - Egyet Lord Akeldama-nak, felet Floote-nak és még egy felet Lyall professzornak. 

Borító: 0,5/5 - Ez még mindig nem az én stílusom, pláne nem ezzel a nyegle beállással. 

Ha történelmi romantikust akartok olvasni, előszeretettel ajánlom Sarah MacLean trilógiájának kezdő kötetét, A csábítás kilenc szabályát. Itt a főszereplő nőnek elege lett abból, hogy úri hölgyként viselkedik, mindent a szabályok szerint csinált és még mindig vénkisasszony. Egy nap úgy dönt, hogy ír egy listát arról, miket szeretne csinálni inkább: kocsmába járás, vívás, férfiként megülni egy lovat, stb. Az első pontja pedig nem más, mint egy csók. Ezért bemegy Ralston márkihoz azzal a kéréssel, csókolja őt meg. A bonyodalmak ezen este után kezdődnek és próbálnak egymás segítségére lenni, miközben nem mennek egymás agyára. Ennek a könyvnek a karakterei sokkal szerethetőbbek, sokkal kiforrottabb az írás és sokkal szórakoztatóbb is. Nem hiába szeretném újra elolvasni, annak ellenére, hogy full romantika.

Ha pedig egy jó krimit szeretnétek olvasni, kortársból ott van Jo Nesbo, de aki az etalo, Agatha Christie. A Tíz kicsi négert tudom bárkinek ajánlani, és úgy, hogy én csak a Poirot történeteket szeretem az írónőtől. Berakok egy kis idézetet, hogy mégis miért ajánlom:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

A hangulata a könyvnek nagyon feszült, várod, hogy kit ölnek emg legközelebb, de talán azt még jobban, hogyan ölnek, közben pedig azon kattog az agyad, hogy ki a gyilkos. Vajon egy külsős? Valaki bejutott a szigetre és ő gyilkolja le a tíz kicsi négert? Vagy esetleg valaki közülük? Ha igen, vajon őt halottnak hiszik? És vajon ki ez a rejtélyes V. A. Lacky?  Én egyedül arra a kérdésre nem jöttem rá, hogy ki a gyilkos, úgyhogy ajánlom szeretettel.

Remélem, jól telik mindenkinek a nyár és tud valamennyit haladni az olvasnivalóival, mert nekem egyáltalán nem sikerült. ^^