Szeptemberi olvasmányaim

Sziasztok!

Több, mint egy hete ért véget szeptember, és még csak most jelentkezem a havi olvasmányaimmal. De őszintén, találkoztatok már ennél is furcsább dologgal ezen a blogon, nem igaz?
Illetve azért is most írom meg, mert... hát... szeretem a játékokat és nagyon szeretem a TheVR videókat és épp az Outlast: Whistleblower végigjátszást nézem és egészen ijesztő. Nekem meg kell valamit csinálnom mellette, különben nem alszok az éjjel. Egész nyomós indok, ugye?




Susan Ee: World After - Túlélők világa

Ezt valójában augusztusban kezdtem el, de szeptember elején fejeztem be. Az első részt még az idei Könyvfesztivál előtti napokban olvastam el, nagyon szerettem, de nem lett kedvenc. A második résszel ugyanez a helyzet.
Nem siettem az olvasásával, valahogy nem ragadott úgy meg, mint az első rész. Aprócska dolgok voltak, amik tetszettek, de azok nagyon. Az egyik ilyen az, hogy Rafi alig kap szerepet a könyvben. Egy hátránya volt ennek: amikor feltűnt eleinte, mindig olyan érzésem volt, mintha azért rakta volna bele az írónő, hogy lássa mindenki, Rafi még él. Nagyon kevés volt, és ez egy idő után már idegesített.
Egy másik aprócska, ami egyúttal a kedvenc jeleneteimért is felelős az Penryn és a kard "beszélgetései". A kard talán csak azért tanította őt, hogy segítsen neki visszajutni az eredeti gazdájához, tán mert tényleg megkedvelte; nem tudom. Viccesek voltak, néha meghatóak, de elérte azt, hogy minél előbb látni akarjam Rafi-t.
A harmadik -és szerintem egyben utolsó- aprócska kis dolgocska Penryn és Paige kapcsolatának alakulásának mondható. Igen, szereti, de már más. Ez nem az ő húga, aki szinte nem tudott nélküle élni. Ez egy másik Paige. Nekem is van egy bátyám, akit ugyanennyire, talán jobban is szeretem, de ha belőle is egy emberevő mutáns lenne, én is megrettennék. Ezt igazán nem lehet a szemére vetni. Pláne, hogy a könyv olvasása közben volt egy rémálmom. Érdekel titeket? Nem? Sajnálom, de akkor is elmondom. :D Oké, a könyvek mellett az álmaimról is szeretek beszélni.
Szóval az történt az álmomban, hogy egy barátnőmmel (=Penryn) és a húgával (Paige) egy csajos estét akartunk eltölteni, mivel a szüleik elutaztak. Már átöltöztünk pizsibe, a nappaliban sátrat építettünk, meg a kertben is. Valamiért pedig folyton furcsa, hátborzongató érzésem volt. Tudtam, hogy valami nem oké, de nem tudtam rájönni, hogy miért. Aztán egyre ijesztőbb rémképek villantak fel előttem, aztán ahogy ránéztem a hugicára, rájöttem, hogy ő kannibál. Onnantól kezdve burkoltan próbáltam a barátnőmnek mindenféle célzást leadni, nem értem el vele semmit, szóval inkább a különválasztással próbálkoztam. És épp mielőtt nekünk eshetett volna, felébredtem. Nekünk esik, én szörnyet halok. Nem bírom a kannibalizmust.
Szóval igen, nem lett kedvenc, de ha ilyen mély benyomást tett rám, nem lehetett rossz! :) És nem is volt.
Egy dolog volt, ami nem tetszett: Penryn-ék anyja. Tudom, beteg és őrült, de anno simán beadhatták volna elmegyógyintézetbe.

Suzanne Collins: Futótűz

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, de legyen. A harmadik részről már írtam itt a blogon egy hosszabb ismertetőt, azt itt érhetitek el.
Barátommal megnéztük Az Éhezők Viadalát (én már másodjára láttam, ő meg még egyszer sem), majd annyira THG hangulatom lett, hogy rögtön megnéztük a másodikat is. És azt még nem olvastam. És ennek ellenére ugyanúgy végigizgultam. Hiába tudtam, mi fog történni, ott szurkoltam, hogy Katniss és Finnick, sőt, még MAGS is élje túl. Miért is reménykedtem abban, hogy a könyvben minden másképp lesz...
Minden, ami a filmben meglepett, a könyvben egyaránt meglepett.
Katniss félelmeit teljesen meg lehetett érteni; Gale egy kicsit ijesztőbbre sikeredett, már-már pszichopatának látszott; Peeta ugyanolyan semmilyen, életképtelen showman, mert ez az egy igaz: nagyon nagy dumája van, a Flickerman-nel közös részei nagyon jók voltak továbbra is; Haymitch és Effie még mindig a legjobb karakterek az egész könyvben; az új Főjátékmester vagy Játékmester utalása az órával nem volt teljesen egyértelmű és ez tetszett... annak ellenére sem volt egyértelmű, hogy láttam a filmet; Snow-t itt még nem kedveltem annyira, pedig egy nagyon jó karakter.
Méltó folytatása Az Éhezők Viadalának.

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Fuuu hát... A kedvenc jeleneteim még mindig kedvenc jelenetek. Egy probléma jutott eszembe a könyvekkel kapcsolatban, ami már első olvasáskor is nagyon szúrta a szememet. Nagyon jó sorozat, de Moning mintha ostobának nézné az olvasóit. Oké, memóriafrissítésnek tényleg jó, de amikor négy oldalon keresztül olvasom újra az előző kötet eseményeit, aztán újabb oldalakon keresztül csak az előző kötetben megismert cselekményt ismerjük meg, immáron HARMADJÁRA, na az egy kicsit sok. Ilyenkor nyugodt szívvel ugrottam át őket.
Mindettől eltekintve mindenkin érezhető a karakterfejlődés. V'Lane például nem irritált már annyira, mint az első részben; Barrons is... Barrons-ösebb lett? Barrons az Barrons. rajta nincs mit javítani. Az ő dolga az, hogy védje Mac-et és okítsa és teszi is a dolgát, teszi mindezt úgy, hogy az olvasó is csorgathatja rá a nyálát. Mac is levedlette a Szivárványlány nevet és ez nagyon jól áll neki.
Kedvenc jelenetem az volt, amikor Mac visszaért a nyaralásból. És nem csak a láncokért, hanem inkább azért, amit ott mondott Barrons.

Lacey Weatherford: Crush - Bizsergés

Ööööötletem sincs, hogy miért hoztam ezt ki a könyvtárból. Szerintem arra gondolhattam, hogy a főszereplő srácnak valami baleset vagy valami hasonlója történhetett és ez érdekelt. Ebből a könyvből amúgy egy külön bejegyzést akartam hozni, mert erről nem lehet spoiler nélkül beszélni, de rájöttem, hogy hiába próbálok meg minél jobb vázlatot összehozni, ez nem fog sikerülni. Így egy rövidebb véleménnyel kell megelégednetek.
A történet alapvetően teljesen kiszámítható. Az egész közepén egy szerelmi háromszög van, ami meglepetésemre, teljes mértékben elfogadható volt számomra. Cami sötét és ostoba liba. Most komolyan. Egy vörös hajú, dögös-bögyös, stréber kislányka, akit mindenki meg akar fektetni, de a legjobb barátja miatt nem merik. Aaaaham. Jahhh. Teljesen hihető a szitu. Clay megőrült. De komolyan. Cami az értésére adja, hogy ő nem szereti viszont, ő csak a bátyjaként tekint rá és mégis miket művel... hát én már szóltam volna valakinek, ha egymagam nem tudom elintézni a dolgokat. Hunter a YA szívtipróihoz képest felnőttes volt. Ezalatt azt értem, hogy volt néhány olyan szituáció, ahol más történetek karakterei már rég erőszakot alkalmazott. Ő pedig? Csak elbeszélgetett egy kicsit a delikvenssel.
Ami viszont kiverte nálam a biztosítékot, azok a drogok voltak. Hunter első alkalommal is akkora mennyiségű füves cigit szívott el, hogy attól az első alkalommal rosszul kellett volna lennie. Valamint szinte napirendszerességgel szívta ezeket, nagy mennyiségben és mégsem lett függő. Aha. Nem. Valamint a hatások sem igazán stimmeltek. Kissé úgy tűnt az egész, mintha az írónő szimplán csak bedobált volna vaktában mindenféle jól csengő drogot és voila! Kész is! NEM! Sajnálom, de ez a dolog nagyon ki tud buktatni. Vagy nézzen utána, vagy gondolja át, hogy miről ír.
Mielőtt valaki azt hinné, hogy nem tetszett, az téved. Tetszett, nem lett kedvenc és nagyon sok hibája is van. De könnyen olvasható, aranyos kis történet.

Nos, ezeket olvastam idén szeptemberben. Ezeken kívül volt még kettő, de mindkettőről írtam bővebben. Ez a kettő: Matthew Quick: Napos oldal és Suzanne Collins: A kiválasztott.