Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után (St. Mary krónikák #1)

Sziasztok!

Itt az idei év utolsó könyves véleménye, amely egyben egy recenziós példány, egyben egy kis kikacsintgatás a sci-fi felé, és az e havi Bilingual Reader's Book Club könyve.

Köszönöm a recenziós példányt a Galaktikának!


Fülszöveg

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc tudósok tanyáznak a szomszédságukban.

A történelemért, a csokoládéért, no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a sorozat következő kötetéért…

Vélemény

Nagyon nehézkesen indult meg a kapcsolatom a könyvvel és nehézkesen is ért véget. Az első 200 oldal a legminimálisabb izgalmat tartalmazta csak, inkább volt nevezhető unalmasnak és vontatottnak. Szerencsére utána beindulnak a dolgok, izgalom izgalom hátán, egy aprócskát fölösleges szerelmi szállal megfűszerezve, egy hihetetlen utazás varázsával. Majd az események levezetése után hirtelen (!) feltűnik valami, ami újabb lavinát indít el, és újabb majdnem 100 oldallal bővíti a könyvet. Az utolsó 100 oldal is érdekes lett volna, mondjuk egy folytatásban, itt túl gyorsan történik minden, kapkodunk össze-vissza és az izgalom helyett csak az idegességet kapom. 

A másik fő problémám a szerelmi szál volt. Számomra túl sok helyet kapott, elnyomta az időutazást. És értelmetlen is volt. Tudtam, hogy jönni fog, mert szinte kötelezőnek éreztem a dolgot, aztán ahogy jött, egyszerre szenvedtem és sírtam tőle a röhögéstől. Bőven elég lett volna a későbbi kötetekre kidolgozni a szerelmi szálat, így túl hamar jött és nem tudtam izgulni értük. 

Az utolsó dolog, ami nem tetszett, az a gonosz megalkotása volt. Inkább egy szánalmas pipogyának mondanám, aki azt se tudja, mit akar. Részletesebben nem fejtem ki, mert az spoiler lenne. De remélem, hogy ő csak egy epizódikus gonosz volt. 

Ami viszont tetszett, az az időutazás, illetve ahogyan a St. Mary-sek egy igazi családot alkot. Nagyon kevés olyan könyvet olvastam az utóbbi időben, ahol nem csak mondták, hanem érzékeltették is a közösség összetartozását. Ez mindenképp kiemelendő, tényleg nagyot dobott az egész könyvön. 

Amiért pedig belevágtam az egészbe, az az időutazás volt. Szeretek mindent, ami időutazással kapcsolatos, ezért is sajnáltam, hogy egy teljesen hétköznapi dologként kezelték ezt. Ettől függetlenül hihetetlen időkbe utaztak vissza és bennem is megfordult, hogy szívesen lennék ennek én is a részese. A romantika helyett több visszaugrást szívesen viseltem volna el, szívesebben ismerkedtem volna meg új dolgokkal, már csak azért is, hogy számomra is olyan mértékű "hétköznapi" dolog legyen az egész időutazás, mint nekik. 

Karakterek

Érdekes, ugyanis külön-külön csak Peterson-t sikerült megkedvelnem, mondjuk, őt már az elejétől fogva, de senki mást nem szerettem meg, vagy utáltam meg. Igen, bírtam egy-két karaktert, némelyek idegesítettek, de erős érzelmeket egyikőjük sem váltott ki belőlem. Viszont amikor együtt voltak, azon ábrándoztam, hogy bárcsak közéjük tartoznék. Külön-külön nem találtam meg a személyiségüket, rengeteg karaktert kevertem is (éljen a borzalmas névmemória!), de együtt adták a történet kedvelhetőségének a magját. Volt benne egy.két csavar a vége felé, aminek a kiderülését szintén áttoltam volna a következő részbe, így légből kapottnak érződik az egész, de érdekes elképzelés. 

Összegzés

Azok mindenképp élveznék, akik romantika pártiak és kacsintgatnak a sci-fi felé, nekik mindenképp ajánlanám. Egy alapvetően jó ötlettel rendelkezik, viszont rossz tempóval megírt történet. Sajnos, az izgalmas rész túl rövid, az eleje túl hosszú, a vége pedig össze-vissza csapongó. A karakterek külön-külön nem voltak rám hatással (kivéve Peterson, de hát könyörgöm. Ő Peterson! Inni akarok vele!), együttesen viszont akkora hatást gyakoroltak rám, mint kevesen. A gonosz kidolgozása furcsa volt nekem, olyan MIVAN?! érzést hagyott bennem. Kicsit mintha tudathasadásos lenne, nem tudta eldönteni, mikor mit akar. 

Ettől függetlenül, várom a folytatást, az események még csak most kezdenek el beindulni, és remélem, nem kell megint 200 oldalon a semmin átrágnom magam. 

Történet: 3,5/5 - Egy jó ötlet, érdekes csavarokkal, viszont borzalmas ritmikával kísérve. Oh, és a felesleges romantikus szál. És a túlságosan előre hozott utolsó majdnem 100 oldal. 

Karakterek: 4/5 - Imádtam őket együtt, akarok még olvasni róluk! 

Borító: 3/5 - A felső részét még értem, de az alsó?! Nem, nem kellett volna oda. Jól néz ki, tényleg erről szól, de inkább úgy fogalmaznék, hogy erről is. Én inkább az időutazást, a Hawking-ot raktam volna ki.