Augusztusi olvasmányaim

Sziasztok!

Elnézést az egy hetes kimaradásért, de hát nálam is elkezdődött a suli, és rendszerint este 10-re értem vissza. Hullafáradtan, horror videókat nézve feküdtem le. Ekkor szokott szembeötleni az a kérdés, hogy normális vagyok-e? Nos, nem. De ezt eddig is tudta mindenki.
A nyáron nagyon kevés könyvet sikerült végigolvasni, általában hamar rájuk untam és inkább elraktam későbbre, vagy amit elolvastam, nagyon lassan haladtam vele. Jól mutatja az augusztusi létszám is. Három könyvet fogok nektek bemutatni, azok közül az egyiket szeptember elején fejeztem be. És az lesz az a kötet, amiért most fog engem mindenki megutálni.

Ezen bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz! (elég erősen)

Veronica Roth: A lázadó (Divergent 2.)

A történet ugyebár ott kezdődik, ahol az első része véget ér. Tris, Négyes, Markus, Caleb és Peter úton vannak a Barátságosak felé, ahol a többi Önfeláldozó bujkál. Tris-éket nagy nehezen, de szintén befogadják, ám ők -Bátrak lévén- bizonyos szabályok keretein belül. Ilyen például az is, hogy fegyver nem lehet náluk és a konfrontáció is kerülendő tényező. De ugyebár ismerjük Tris-t és Peter-t, ez nem sokáig marad így.
Peter hergeli Tris-t, aki neki esik, végül mindkettőjüket félre vonják és injekciót adnak nekik. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy én melyik csoporthoz mennék, és végül arra jutottam, hogy nagyvalószínűséggel a Barátságosokat választanám. Ez után a könyv után inkább lennék Elfajzott vagy Csoportnélküli. Ugyanis ez a szer eléri, hogy egy betépett marha legyél. Tényleg boldognak érzi magát, de ez akkor is egy tudatmódosító szer, ami kissé problémás a számomra. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy amit eddig sejtett az ember, a csoport rendszer helyes működésének helyességét, az nem is létezik. Viszont akkor miért vannak ezek a csoportok? Ez majd a végén.
A másik beavatási fajta, amivel nem teljesen tudok egyetérteni, az az Őszintéké. Tény, ha az ember elárulja minden féltett titkát, nem biztos, hogy utána is akar titkolózni. De. Ezzel tökéletes zombikat is lehet teremteni. Én nem tudom, ki hogy van vele, de nekem egyből az irodisták jutottak eszembe. És nem csak a jogon végzettek. Teljesen monoton, egyhangú élet, sokakból minden ki lett ölve. Nem tudom, nekem valahogy ez jutott eszembe.
Az különösen tetszett, hogy Tris nem tette egyből túl magát azon, hogy megölte Will-t. Általában az ilyen könyveknél azt olvasom, hogy néha elsírja magát az illető. Öööö, oké. Megölöm egy barátomat, aki ráadásul a (legjobb) barátnőm barátja, egyáltalán nem fog semmilyen traumát okozni. Ugyan, dehogy! Hova gondoltok? Mondjuk inkább idegösszeomlást kapnék. Azért is örültem ennek annyira, mert ezzel is éreztem, hogy Tris mennyire is ember valójában. Minden hallucinációjában, minden pánikrohamában, amikor a kezébe vette a fegyvert, lehetett érezni a vívódásait, hogy már pedig a kezébe kell vennie, és elsütni azt a nyamvadt fegyvert, de lelkileg még nem állt rá készen.
A legérdekesebb rész mégis a befejező oldalakon szerepel. Ahol feltűnik Edith Prior. Ekkor derül ki, hogy mi is a hivatása ennek az egész csoportrendszernek. Szép elgondolás, de teljesen fölösleges. Az emberek emberek. Ha még nem is kezdik egyből lemészárolni egymást, akkor is hamarosan neki állnak. Illetve az is közrejátszik, hogy ugyanolyan "romlottak" már azok, akik bent vannak. Hisz a Műveltek és a Bátrak miket művelnek, az Önfeláldozók már nem igen vannak, a csoportnélküliek diktatúrát akarnak az ő vezetésükkel, a Bátrak másik része agresszív, akik nem tudnak mihez kezdeni az plusz energiájukkal, a Barátságosak meg jelenleg be vannak drogozva. Amint tiszták lesznek, biztos, hogy egyből fellázadnak. Te jó ég, a legnormálisabb bagázs talán az Őszinték!

Karen Marie Moning: Keserű ébredés (Tündérkrónikák 1.)

Nos, ezt két éve már olvastam, csak annyi idézetet láttam belőle, hogy muszáj volt újra nekikezdeni. Hamar le is ment, és ugyanúgy imádtam.
Erről a könyvről sajnos nem sokat tudok mondani. A világa teljesen érthetően van felépítve, én mondjuk nagyon is szeretem. Mac itt még egy hülye p*csa, de a történet vége felé már megfigyelhető a jellemfejlődés. Észrevehető, hogy a Szivárvány Lányból hogyan lesz egy amazon (ami itt még csak sejtetve van, de tényleg az lesz).
A karaktereink is csak érintve vannak igazából, szinte semmit nem tudunk meg róluk, ezzel is növelve az olvasó kíváncsiságát. Ilyen például az is, hogy ki az isten Jericho? Vagy mi. Ugyebár.
Indító kötetnek nagyon jó, de mindegy, mennyire imádom, azért idegesítő, hogy tudom, Mac milyen lesz, milyen igazából, itt meg egy nebánts virágszál. A másik, ami biztos: Team JZB. Ezen sajnos semmi nem változtathat.




Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Nos, ez nagyon nehéz lesz. Ugyanis most fog mindenki megutálni engem. Nem akarok senki lelkivilágába belegázolni, de ez az én véleményem, ami  nem szentírás, így szeretném, ha senki nem esne nekem, mert eltérő a véleményünk.
VÉGRE BEFEJEZTEM!
Ezt viszont kétfelé szedem. Lesz egy alles zusammen, és lesz egy, mint lezáró kötet. Kezdjük a jobbikkal.
Mint lezáró kötet, nagyon jó volt. Minden szálat elvarrt, nem maradt semmilyen kérdés. Engem egy dolog érdekelt nagyon, az pedig az angyal története. Hogy mi az. És amikor kiderült, hogy az szegény Ithuriel, hát én felröhögtem. Szegény pára, valahogy mindenki őt kapja el. Ugyebár először Mortmain zárja a mechanikus angyalba, majd Valentine láncolja le, és az ő vérével itatta meg Jocelyn-nal, mikor az Clary-vel volt terhes. Ja, és a lakása pillére is ő volt. Nagyon sajnálltam szegényt, de akkor is jót röhögtem rajta. Nehéz lett volna valaki mást kitalálni erre a szerepre? Muszáj volt olyat, akit már ismertünk?
Tessa története viszont nem volt annyira érdekes. Már a legelső kötetben ellőtték, hogy valójában mi ő. Innentől kezdve annyi volt a kérdés, hogy hogy lehet még életben. Ha valaki végigzongorázta magában, hogy melyik faj kereszteződéséből mi keveredett ki, könnyen rá lehetett jönni. Szóval ez érdekelt a legkevésbé. Viszont nagypapi kiléte tetszett.
És most jön az, amiért mindenki utálni fog.
A Pokoli szerkezetek rendelkezik az egyik legirritálóbb főszereplőlánnyal széles e világon. Nagyon jó példakép lenne, de emiatt a nevetséges, irracionális szerelmi háromszög miatt legszívesebben felpofoztam volna párszor. Nézzük az eseményeket.
Az első srác, aki világéletében lát a bátyján kívül, az a megmentője, Will. Naná, hogy egyből beleszeret. Próbálkozik párszor nála, de nem igazán jön össze neki, Will minduntalan eltaszítja magától. Eddig Jem nem nagyon jut eszébe. Majd az első rész végén kb. prostiként tekint rá Ó Nagy Szerelme. Második részben még mindig megvan sértődve, ám ekkor Jem-mel eljátsszák, hogy jegyesek, és Jem őszinte is, akkor gondoljunk rá egy picikét többet. De jajj, nem tudom Will kék szemét kiverni a fejemből! Te jó ég! Jem megkérte a kezem! Pár hónap múlva férjhez megyek, juppííí! Miért most, Will? Miért most vallasz szerelmet? Már elígértem magam Jem-nek, aki halálos beteg, így nem lenne tisztességes visszautasítani már. Jaj, ne. Majd a harmadik részben végig Will-ért rinyál. Amikor pedig megtalálja Will Tessa-t, mit csinál a friss majdnem-özvegy, miután eljutott drágalátos szerelme halálhíre? LEFEKSZIK A VŐLEGÉNYÉNEK A PARABATAIA-VAL! Aztán mi történik az epilógusban? 1937-ig boldog házasságban él Will-lel, majd 2008-ban, mikor Jem újra Jem lesz, ÖSSZEJÖNNEK. Mintha mi sem történt volna. Ilyennek kell lennie egy példaképnek? Nem tudom, nekem hányingerem van ettől, viccen kívül. Ha kéne három tulajdonságot mondani erre a lányra, azok ezek lennének: talpraesett, elszánt, gerinctelen.
A másik, ami nem tetszett, az az epilógus és a függelék közti viszony. Szeretem az ilyen kis plusz dolgokat, a függeléket pedig imádtam. Mindig lestem, hol tartok kapcsolatok terén. Szóval szinte kívülről fújtam a dolgot. Majd olvasom, hogy Sophie-ékak két lánya született. Aaaham. Egy. Barbara. A másik kettő fiú. És amelyik a legtovább él, az is 1930-ban meghal. Kérdem én, akkor hogy a fenébe lehetett ott Will temetésén, aki 1937-ben hal meg? Hmmm? Szóval voltak benne logikai bakik, amire kicsit jobban odafigyelhettek volna, mert ezek csöppet zavaróak.
És így a végére. Korábban írtam, talán az Elveszett lelkek városa-nál, hogy lelőttem magamnak előre egy poént. Az pedig nem más volt, mint Zakariás testvér kiléte. Nekem nagyon tetszett, hogy Jem-ből egy Néma Testvért csináltak, nagyon annak való. Kiváló harcos, aki tisztában van a betegségek jelentőségével, és nem felejti el, hogy egyszer ő maga is olyan volt, mint bármelyik másik shadowhunter. Mármint árnyvadász, na.

Ezek voltak azok, amiket augusztusban sikerült kivégeznem. Ugyebár ekkor olvastam ki a Vérrel írt ígéretek-et is, de arról már egy külön posztban beszéltem, ezért nem szerepelt ezen a listán.
Biztos, ami biztos alapon, holnap szeretnék hozni egy book tag-et, amiben barátnőm jelölt meg engem. Az ő blogját itt olvashatjátok.