J. R. dos Santos: A 632-es kódex

Sziasztok!

Még talán 2 éve vettem apámnak karácsonyi ajándékként, tudva, hogy egyszer nekem is a kezembe kerül ez a könyv. És két héttel ezelőtt a kezembe is került.

Mielőtt elkezdeném a véleményemet leírni, azt leszögezném, hogy nekem a suliban két három kedvenc tárgyam volt, az idegen nyelv az angol is és a francia is és a történelem. Még mindig azon gondolkozok, hogy jól tettem-e, hogy nem történelem szakra, hanem turizmus-vendéglátásra jöttem. De a felfedezések kora tőlem nagyon messze áll. Meg úgy minden, ami nem ókor. De ez a könyv egyszerűen nem engedte, hogy letegyem.

Véleményem

Nagyon-nagyon-nagyon élveztem. A főszálat. A mellékszálat, ami "titokzatos" mód belekapcsolódott a főszálba már kevésbé. De térjünk ki először a főszálra.

Tomás Noronha tanár urat megkeresi az American History Foundation, hogy meg kellene fejteni az elhunyt Toscano professzor kutatását, ami Brazília felfedezéséről szólt. Megfordul sok helyen, rendesen töri a fejét, már csak a betonba nem verte kínjában. Ahogy halad a kutatásában, rájön, hogy a professzor teljes egészében eltért a feladatától, és Kolumbusz Kristóf identitása után kezdett szaglászni. 

Ahogy a tanár úr kutat, majd Nelson-nak felfedi minden egyes aprócska kis eredményét, az ember egyre gyorsabban és gyorsabban olvassa, hogy igen, igen, mi van még. Nagyon izgalmasan lett megoldva.  Bár így a leírtak alapján én azt mondanám, hogy Kolumbuszt nem csak meglegyintette a zsidók szele, hanem ő maga is az volt. 

Ami sokszor kizökkentett és kicsit rosszul esett, hogy nem beszélek portugálul. A régi nyelvezetet meg depláne nem ismerem. Így örültem volna, ha akár csak lábjegyzetben is, de ott van az összes irat és idézet magyar nyelvű fordítása is. Én nem Nelson Moliarti akartam lenni, hanem Tomás Noronha. 

A mellékszál számomra csapnivalóan sikeredett. Kínszenvedés volt végigolvasni.

Noronha tanár úr óráján megjelenik egy svéd szépség, akit az iskola az Erasmuson keresztül vett fel. Szépen lassan elcsábítja a férfit és a szeretője lesz. Közben a tanár úrnak nem ég le a pofájáról a bőr, amikor hazamegy az agyonhajszolt feleségéhez, és a fogyatékkal élő kislányához. Ő állandóan kimagyarázza magát, ő csak menedéket keres. Szerencsére a végére otthagyja Lena-t, de addigra már késő, mert a felesége megtudja a dolgokat és elhagyja, a kislánnyal együtt. A lehető legésszerűbb döntést hozta, Ahogy elhagyta a tanár úr Lena-t, eleinte a lány bejár az óráira, majd eltűnik. Eközben a kislánya állapota súlyosbodik, mígnem kiderül, hogy leukémiás. Nem vagyok orvos, de nagyon súlyos leukémiában szenved.

Egyedül azok a részek tetszettek, amiket Noronha tanár úr Lena-val megbeszélt a kutatásaival kapcsolatban, azok nagyon érdekesek voltak. Illetve, amikor a felesége mesélt neki a virágokról. Gyűlölöm a virágokat, de még én is élveztem ezeket a részeket. Viszont azt nagyon furcsállottam, hogy a tanár úr nem a feleségével, hanem a szeretőjével osztja meg a munkáját. Lehet, hogy ez csak nálunk divat, de apám és anyám állandóan megbeszélik, hogy mi történt aznap a melóban. Hogy egy rohadék megrendelő már megint piszkálja a munkásokat, vagy már megint nem értek időben a munkások a helyszínre, vagy az ügyfelek már megint nagyon idegesek voltak meg sokan, meg az egyik kolléganő mennyire idegesítő volt mindig. Ugyanez igaz egy barátom-családra. A családfő elmondja, hogy mi történt a melóban, megbeszélik, hogy mit kéne csinálni. Ahogy nálunk is. De itt semmi. Itt mintha két olyan ember élt volna együtt, akik csak a gyerek miatt voltak együtt, de amúgy nem ismerték együtt. 

Ezt a szálat jobban is meg lehetett volna írni, jobban ki lehetett volna dolgozni. 

A vége kifejezetten nem tetszett. Még egy ilyen undorító, gerinctelen társaságot, mint az American History Foundation! Tudom, hogy üdv a való életben, de akkor sem szeretem, amikor ennyire gerinctelenek az emberek. Nelson-t most nem sorolom ide, mert tőle tényleg mindegy lett volna, hogy publikálják-e vagy sem, de az igazgatóság igazán elsüllyedhetne jó mélyen. És nem csak azért, mert nem publikálhatja Noronha tanár úr Toscano professzor munkásságát, hanem mert volt képük egy 500 éves dokumentumot meghamisítani, megrongálni, csak azért, hogy mindenki ugyanúgy hazugságban éljen, és velük azonosítsa Kolumbusz Kristófot. De Noronha tanár úr jól megoldotta a dolgot, egy nagyon szomorú indokkal a háta mögött. Nagyon sajnáltam az egész családod. Senki nem érdemli meg, hogy lássa, ahogy a gyermeke meghal. Pláne nem ilyen fiatalon. 

Szereplők

Tomás Noronha: A félrelépésétől eltekintve nagyon megszerettem. A pénztől eltekintve tényleg akarta publikálni azt a művet, szerintem azért is, amit Toscano professzor özvegyének is mondott. Valójában egy nagyon tisztességes emberről van szó, aki nagyon szereti a kislányát, és a feleségét is nagyon tiszteli. Hisz be is vallotta. Ő már nem bírta tovább, nem bírta elviselni, hogy a lánya fogyatékkal lő, és bármelyik pillanatban meghalhat. Ezzel szemben a felesége küzdött a lányért, vitte orvoshoz, elhozta az iskolában, lementek a játszótérre, az igazgatónőhöz is eljárt. 

Consatnca: Számomra ő volt a legvalóságosabb szereplő. Ő egy igazi anya, aki próbál megoldást találni beteg kislánya számára, nem érdekelve őt semmi más. Amikor megtudja, hogy a férje félrelépett, a reakciója is teljesen valóságos. Elvégre ő volt az, aki állandóan a kislánya körül sürgött-forgott, mindent megtett a gyógyulása érdekében, kidolgozta a beleit is, errefel, az az ember, akinek támogatnia kellene őt, más lakásába járkál. Alapból én a második esély lelkes híve vagyok, de vannak olyan szituációk, amik nem érdemelnek még egy esélyt. És ez is ilyen. 

Nelson Moliarti: Nekem egy kicsit egy tudathasadásos személyre hasonlított. Egyik pillanatban még vigyorog, másikban már fölötted áll, és fenyegető tekintettel néz le rád és szinte halálosan megfenyeget. Mintha az American History Foundation nem is egy kedves kis alapítvány lenne, hanem az olasz maffia.És ez a hasonlat nem is olyan pontatlan!

American History Foundation: Ez nem egy alapítvány, ez egy személy. Ráadásul az olasz maffia vezére. Tökéletesen el tudom képzelni Nelson véleményét, miszerint ők intézték el Toscano professzort, hogy ne publikálhassa a művét. Gerinctelen, undorító, felháborító, gyomorforgató, amit művelnek. És az is, ahogy Toscano özvegyével bántak. Ha még a boszorkányüldözések korában élnénk, azt mondanám: MÁGLYÁRA VELÜK!

Összegzés:

Nagyon élvezetes könyv, amikor ténylegesen a történelmi dolgokról van szó, nem lehet letenni. Viszont mivel ez száraz adatokat tartalmaz, így aki nem szerette a történelmet, annak nem nagyon javasolnám. 

Ha a mellékszál jobban ki lett volna dolgozva, azt mondanám, hogy ez az eddigi legjobb könyv, amit olvastam. De nem sikerült olyan jól sajnos, így csak egy nagyon jó könyvként tudom értékelni. A portugál meg egyéb részeket pedig tényleg jobb lett volna lefordítani, mert így kiestem a varázsból, és csalódva tudtam meg az igazságot, ami alapjáraton AHW WHAT????

Értékelés:

Borító: 5/5 - nekem tetszik, tényleg arról van szó, ami szerepel a borítón. Valójában az olvasó előtt ott van végig, hisz Noronha tanár úr azt igyekezett hónapokon át megfejteni, hogy a kezébe vehesse, mégha nem is tudta, hogy mi az. 

Szereplők: 4/5 - kidolgozott szereplőket kapunk, néhányuk még a valóéletben is simán élhetne, nem tűnne fel senkinek, hogy csak egy karakterről van szó. A levonás csak Lnea-ért, és a teljes American History Foundation miatt jár. Igen, Nelson miatt is. Őt egyedül nem éreztem valósnak azok közül, akik sokat szerepelte, szinte mindig feltűntek. 

Történet: 4/5 - azért nem rosszabb, mert eleinte a mellékszálban is feltünedezett a főszál, és ez valamennyire élvezhetővé tette.